Sokszor elgondolkodom azon, hogy veszek filmet és előveszek egy régi Zenitet, vagy a Nikont, de valahogy mindig erőt vesz rajtam a lustaság és maradok a digitálisnál. Nekem sokat adott a filmes technika, gyerekkoromban még pancsoltam hívóban, láttam megjelenni a képet a papíron. Az hatalmas élmény, sokkal nagyobb mint az LCD-n vagy monitoron visszanézni a képet. A film megtanított fényképezni, gondolkodni a fényképen. A mai napig csak akkor exponálok, ha van esélye, hogy jó kép lesz belőle.
Persze lustulok én is, hagyom a gépet fényt mérni, fókuszálni, expozíciót állítani. A régi időkben ezen is mind nekem kellett gondolkodnom. Hozzá tartozott a kép készítéséhez. Most lehet csak úgy, hogy félig, aztán teljesen lenyomod az expozíciós gombot és hopp már kész is a kép. De nem biztos, hogy jó kép. Az igazság az, hogy technikailag sokkal több képet rontok el – pontosan ezek miatt a dolgok miatt – mint a filmes időkben.
Félreértés ne essék a legtöbb esetben nem a gép a hibás, hanem én, mert elállítottam valamit aztán elfelejtem és azt hiszem, hogy a gép majd dolgozik helyettem. Az érem másik oldala, hogy sokkal gyorsabban lehet dolgozni, ha nem kell mindenre figyelni, tehát esetleg van esély olyan dolgokat elkapni, amit egy manuális géppel nem lehetne, vagy nehezebb volna.
Szóval lustaság, esetleg anyagi szempontok miatt, de manapság már senki sem használ filmes gépet. Néhány ismerősöm épp most kérte ki a véleményem, hogy milyen digitális gépre cserélje le az analóg fényképezőgépét. Az egyik egy Nikon F2 a másik egy szemvezérelt fókuszos Canon EOS. A szívem vérzett, hogy tanácsot kell adni nekik. Mindkét gépért embert öltem volna tíz éve.
Egyszóval a film haldoklik, pedig rengeteg érdekes dolgot lehet csinálni fényérzékeny anyaggal.
Lehet például egy pici luk, meg emulzió segítségével hatalmas méretű képet készíteni. Valahol láttam egy ajtót, amin a „festés” ilyen lyukkamerás módszerrel készült.
Lehet üvegre önteni a fényérzékeny anyagot, ahogy azt 150 éve is csinálták és ahogy Sally Mann ma is készíti a képeit. Gondoljunk csak bele ez egy 8×10 inches leképzett képet jelent, bár az isten tudja milyen felbontással, nyilván a kolloidtól meg az üveglaptól meg attól függ, hogy a kezünk mennyire remegett az öntés közben.
Persze ezeket a hatásokat el lehet érni digitális eszközökkel is, és akkor adódik a kérdés:
– vajon a film is úgy fog járni ahogy a bakelit lemez járt a CD-megjelenésekor?
– számít vajon a minőségi különbség – ha van egyáltalán – vagy győz a lustaság és az egyszerű kezelhetőség?
– veszek-e még valaha filmet?
Habár ritkábban, de biztos fogsz még venni filmet! :)
Nekem van filmes és digitális gépem is, mindkettő amatőr, alap szintű tükörreflexes. Én is azt érzem, hogy a filmesnél jobban „spórol” az ember, inkább tervez előre, nem kattogtat összevissza. Persze a filmest már ritkábban veszem elő (bár nálam még annyi plusz indok is van, hogy a digitálisomhoz még nincs nagyobb fókusztávolságú objektívem, míg a filmeshez van, de ez persze valószínűleg változni fog).
Szerintem akkor is ott van még a speciálisabb filmek élménye. Pl. Ilford Pan 400 (FF), stb. Lehet utánozni digitálisan, de az mégsem olyan. Na meg az előhivatásig érzett izgalom. Az is jó érzés! :)
Éppen ezért remélem, hogy lehet még kapni majd filmeket, és lesznek laborok is, ahol előhívathatom őket. (Ha nem is mindennap fogok játszani a filmes géppel…)
Ha a film úgy fog járni, mint a bakelit lemez a CD megjelenésekor, akkor nincs nagy baj. Nagyon sok zenét még mindig kiadnak bakeliten is (nekem pl. terjedelmes Prodigy gyűjteményem van nagylemezen), ugyanis sokkal jobb a hangminősége, mint a CD lemezé. Ugyanígy az igazán profi és igazán művészi fotók még mindig filmre készülnek (többnyire nagyformátumú filmre, nem 35mm-re). A hivatásosok a felbontás, a művészek a fíling miatt nem mondanak le a fimes fotózásról. Szerintem a filmes gépek, filmek piacának mindig meglesz a helye és a kereslete a digitális mellett.
Nálam is hasonló az ábra. Mikor diára fényképeztem egy tekercsből kiválasztottam kb 1-15 képet, ami egy 36-osnak alig harmada. Most egy délután készítek 100 képet, amiből ugyanúgy 10-15-öt tartok bemutatásra érdemesnek. Mert ugye az nem kerül semmibe, lehet bracketing-elni HDR-hez, kipróbálni ezt-azt.
Pár hónapja váltottam digitális SLR-ra, de még most is gyakran elfelejtek valamilyen beállítást ellenőrizni, mint pl White Balance, ISO, Colour profile (moderate portréhoz vagy vivid tájképhez).
A flickeren az FM2 group képeit nézegetve kedvet kaptam leporolni az FM2-est és befűzni egy tekercs FF filmet. Csak az a gondom, hogy otthon nem tudom előhívni, laborra pedig nem szívesen bíznám.
A nedves Kollódiumos eljárásnak a legjobb a felbontóképessége. Ez átlagosan 2000 vonalpár/mm
Ma egy jó minőségű filmnek 100-120 vonalár/mm a felbontása. Tehát elég jó minőség. Ehhez jön még a 8×10 inches lemezméret ami egy ‘picit’ nagyobb mint a leica film vagy ccd. Tehát minőség van. A hibák pedig különösen széppé teszik a képet, nem hiába használ Sally Mann is ilyen technikát.
Aki egyszer lát egy eredeti Sally Mann gépet, az legszívesebben kukába dobná a digitálisát.
Persze másnap elő is veszi.
Üdv,
KadarL
Fotósuliba járok jelenleg és most kezdek megismerkedni az analóg technikával. Mint sok más amatőr, én is digitálissal kezdtem el komolyabban fotózni, bár kiskoromban még én is filmeset használtam, de az tök automata volt.
Először azon gondolkodom el, hogy annak lehet valami oka, hogy a fotósuliban a fekete-fehér filmes technikával kezdődik az oktatás. Camera Obscurát készítünk, mindenki el lett küldve analóg gép-vásárlásra. Én egy Praktica BC1-et vettem. Még elég félve nyúlok az exponálógomb felé, de sokkal jobban megfontolom a fotózást, és őszintén szólva jobban élvezem, mint a digitálisat. A digitálisban nem érzem a képkészítés valódiságát. Kattintok és megnézem az LCD-t. Kattintok megint, mert rossz lett a kép. Filmesnél gondolkodom, megpróbálom a lehető legjobb beállítást kihozni egy exponálásból és alig várom az előhívást, aminek a folyamata nem hasonlítható a photoshophoz.
Tény, hogy az alkalmazott fotográfiában soha nem fog már visszatérni a film, mert lassúsága miatt hátrányban van a digitálissal szemben.
A művészfotózásban és minőségi fotózásban viszont még jódarabi a film fog hódítani, mert sokkal jobb minőségű képeket lehet készíteni egy ötvenéves filmes géppel, mint a jelenlegi legjobb digitálissal.
Fontos az is, hogy filmes géppel megtanulunk fotózni. Megtanuljuk, hogy milyen beállításokkal fotózzunk, hogy a végén jó képet kapjunk. Digitálisnál csak tekergetek, nyomogatok, aztán előbb-utóbb sikerül a helyes expo. Vagyis a filmes gép megtanít jól fotózni digitálissal is.
Jelenleg nem létezik olyan digit gép, ami jobb minőségben dolgozik, mint egy analóg. De mivan akkor, ha megjelennek a 100 megapixeles full-frame-es kamerák? Elvileg ekkor érik el a film minőségét. Ez jó kérdés. Már csak azért is, mert mindig lesznek olyanok, akik szívesen fotóznak filmre, de vajon elegen lesznek-e ahhoz, hogy megérje filmet gyártani?
[…] olvasóim bizonnyal emlékeznek még a film haláláról írt kis ettűdömre, amely legvégén felteszem a kérdést fogok-e még filmet venni […]