A paszpartu vágás a nemszeretem dolgok közé tartozik, mivel nagyon nehéz otthoni körülmények között szépen megcsinálni. Különösen, ha nem is paszpartu kartonnal, hanem acélkeménységű múzeumkartonnal dolgozol.
Paszpartut kétféle anyagból lehet (érdemes) készíteni. Az első a paszpartukarton, aminek papír az alapanyaga, amit külön savmentesítenek a készítés során, a második a gyapotból készült múzeumkarton. Az elsőből sokféle szín áll rendelkezésre és általában valamivel olcsóbb, a második csak fehérben van és nagyon menő. (Igazából ránézésre csak a vérprofik tudják megállapítani, hogy melyik-melyik, de te tudod és ez jó érzés :)
Az idők során két Olfa paszpartuvágóra is szert tettem, de mindkettőnek más problémája volt. Ahhoz, hogy megérts, el kell mondanom, hogy a profi paszpartuvágók úgy működnek, hogy a kés egy menetben átvágja a kartont viszont az Olfákat úgy találták ki, hogy többször oda vissza kell a vágási élen tolni-húzni mindig mélyebbre nyomva.
Az öregebb vágó úgy működik, hogy neki kell nyomni a vonalzónak és te nyomod le a kést (mindig kicsit tovább), aminek egy nagy hátránya van, mégpedig hogy nem igazán lehet egyeneset vágni vele, mert könnyen elugrik a vonalzótól, ha a papírban van egy kicsit sűrűbb rész.
Erre gondolom rájöttek a japán mérnökök is, mert a következő változatot már vonalzóval és a vonalzóban lévő vezetősínbe beakadó vágóval készítették el. Ebben a darabban viszont van még egy újítás, mégpedig az, hogy egy rugós szerkezettel automatizálták a kés nyomását a papirosra, így neked nem kell lenyomnod a vágót. Csak sajnos nem számítottak a múzeumkartonra, amihez nem elég erős a rugó és 117 csiszatolás után sem vágja át rendesen. (A megoldás, a résbe bevezetett sniccerrel való átvágás, ami valljuk meg: szuboptimális.)
Úgyhogy úgy döntöttem, egyesítem a két eszköz jó tulajdonságait és készítek egy keretet a régi vágónak, ami frankón pályán tartja, hogy nekem ne legyen más dolgom mint rátehénkedni és tolni mint az őrült.
