Szóval az egész Kálló Péter képével kezdődött ami megjött a feed olvasómba. A kép maga zseniális, mind technikai mind mondanivaló szempontjából. Direkt nem írtam művészi hatást, mert ez nem műkorcsolya, plusz nem én akarom megmondani, hogy mi a művészet. Elemezhetnénk, hogy milyen eszközöket használ ehhez, de minek… a kép egyszerűen zseniális és tedd a szívedre a kezed, te megcsináltad volna így?
Sajnos erről azonnal az ellenpont jutott az eszembe, azok a semmitmondó fotók, amelyeket a legtöbb tömegízlést kiszolgálni hivatott blogon látok. Valójában mindig is utáltam azt amikor a közösség/tömeg mondja meg, hogy mi a jó, vagy a szép. Abból általában baj van, főleg akkor, amikor üzleti érdek van a dolog mögött. Vagy ahogy azt nagybecsű, valahavolt iskolatársam mondta volt: „…mert nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az izlésedet”.
Nem hiszek a tömegeknek gyártott képekben, tv műsorokban, de az irodalom és zene oktatásban sem hittem soha. Aztán felnőtt fejjel meg Dosztojevszkijt olvasok meg Bach-ot hallgatok. Valahogy kialakul, hogy mi az érték és mi nem, szép lassan leszűri az ember és rájön, hogy a milicista halálát vagy Brahms kettős versenyét valami kiemeli a sok szar közül.
Sajnos nem tudom megmondani, hogy mi az, az én képeim se mind jók, zseniális meg nincs is közöttük. De meg tudom ítélni, hogy mi a jó kép és mi az ami csak fél másodpercig érdekes. A legtöbb meg sajnos addig se.
Szóval állj meg egy perce és nézd meg Kálló Péter képét újra, mert JÓ.
