A következő történetet Flesch Bálinttól a régi fényképészeti eljárások nagy tudorától vettem és gondoltam megosztom veletek, hogy lássátok, hogy is mentek a dolgok anno.
Egy unokája így beszélte el Divald fényképező kirándulásait a tátrai csúcsokhoz és tengerszemekhez, amelyeken néha 10-15, vagy éppen húsz főből álló kíséretre volt szüksége:
A karaván, szép nyári reggelen hat órakor indult el a faluból. A vezető után mindjárt ott lépkedett magyar mentében, csizmásan,tekintélyes fekete körszakállával, Divald mester. Kezében rettentő nagyságú, szöges végű botot tartott, amellyel medvét lehetett volna ölni. Ez volt a fényképezőállvány, amelyet igen elmés módon, ily csekély térfogatra lehetett összehajtani. Mögötte legerősebb segédje jött, szíjakkal vállára csatoltan viselve a hatalmas fényképező kamerát, amely testvérek közt is nyomott vagy 25-30 kilót. A mögötte haladó két tót atyafi egyike a sötétkamra sátorlapjait hurcolta, a másik meg a sátorkarókat. Külön ember cipelte egy ládában, az elővigyázatosan elcsomagolt, félméteres nagyságú és igen tekintélyes súlyú üveglemezeket. A vegyszeres ládát már két embernek kellett a vállukon átvetett rúdon hordoznia igen óvatosan. A kilencedik ember a víztartályt hozta, a tizedik egy asztalt a sátorba és így tovább. A menetet a kis inas zárta be, pepita pantallóban, rövidszárú frakkban; ő is igen nyögött szegényke a vállára akasztott elemózsiás tarisznya és a kezében tartott boros demizson súlya alatt. Na, majd visszafelé könnyebb lesz.
Tizenegyre végre, sok izzadás után, felértek a csúcsra. Megvillásreggeliztek, azután a mester bevonult az időközben felállított sötétkamra-sátorba, hogy az üveglemezekre ráöntse a fényérzékeny réteget, míg odakünn egy segéd felállította a masinát. Egy óráig pepecselt benn a lemezekkel. Felettébb kényes művelet volt a fényérzékeny collodion-réteg öntése és a legkisebb vigyázatlanság súlyosan megbosszulta magát. Végre, a betöltött hatalmas lemezkazettákkal a hóna alatt, kilépett a szabadba. Először hunyorgott a sötétséghez és a vörös petróleumlámpához idomult szeme, azután haragosan felkiáltott és kis híja, hogy Mózesként a sziklához nem csapta a kazettákat, törékeny tartalmukkal együtt.
Az történt ugyanis, hogy amíg benn dolgozott, tejfehér köd lepte el előbb a völgyet, azután felkúszott a hegyre és most alig lehetett látni néhány lépésnyire. Nem volt mit tenni, mint várni, elfogyasztani a maradék elemózsiát és itókát, s néhány óra múlva, ismét összecsomagolva mindent, keserű szájízzel, dolgavégzetlenül visszabaktatni a faluba. Ilyen bonyolult volt ebben az időben.
KREILISHEIM GYÖRGY: RÉGI MAGYAR FÉNYKÉPEZÉS (1941)
