Aki ismer, tudja, hogy nem pörgök a fotós cuccokra, azért vannak fényképezőgépeim, hogy fotózzak velük és általában nem a legújabbak, hanem azok, amik elég jók a céljaim megvalósításához. Vannak azonban olyan gépek, amiktől én is elcsábulok. Most egy ilyenről lesz szó, egy olyan fényképezőgépről amit mindig is ki akartam próbálni a Texas Leicáról.
Mielőtt rátérnénk az átfogó ismertetésre szeretném megköszönni a lehetőséget Attilának, aki úgy adta kölcsön kipróbálni a gépet, hogy nem is kértem.
Na akkor először is megpróbálom definiálni a gépet azoknak akik nem ismerik: egy rollfilmes távmérős fényképezőgép (ez a darab fix 65mm-es F5.6 fényerejű nagylátószögű optikával, 6x9cm-es képeket készít), vagyis gyakorlatilag egy böszme nagy Leica.
A méretétől függetlenül – vagy tán éppen azért – egészen kellemes fogása van, jó vele fotózni. Sajnos ugyanez nem mondható el arról, hogy jó lenne elvinni is magaddal a fotózásra, mert kitölti a legnagyobb fotós táskát is és meglehetősen nehéz is.
A szerkezet maga faék egyszerű, a távolságot, a rekeszt és a záridőt is a központi záras optikán lehet gyűrűkkel állítani. A kereső képmezeje akkora, hogy nem látszik a kép két széle egyszerre, komponálás közben ide oda kell pillantgatni és amikor jobbra nézel, jön a meglepetés, az optika kitakarja a kereső jobb alsó részének egy nyolcadát, ami azért szerencse, mert így látható az objektívsapka és csak egy kockát exponáltam le úgy hogy rajta volt. (A távmérős gépeknél az élességállítás nem az optikán keresztül történik, mint a tükörreflexeseknél, így nehezebb észrevenni, hogy fent maradt az objektívsapka.)
Az optika rajza szép (bár inkább a pontos szót használnám), torzítása gyakorlatilag nincs. A gépen két extra található, az egyik a kioldó gomb zárolási lehetősége a másik pedig az optikára gyárilag rászerelt kihúzható napellenző. Pont. Puritán, de kiválóan, pontosan dolgozik.
Összefoglalva, jó dili volt, lehet, hogy még egy tekercset leexponálok vele, de nem lesz a futkározós gépem :)
