Unatkozik? Vásároljon mosómedvét! Építsen kekszkamerát!
Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy a kekszkamera ötlete eredetileg D-től származik – pontosabban mesélt valami fickóról, aki próbálkozott már ilyesmivel.
Mivel az utóbbi évek statisztikája szerint
1. konyhanyelven pompásan tudok önkifejezni,
2. valami perverz vonzalom különös kalandvágy él bennem azzal kapcsolatban, hogy időnként extrémnél extrémebb kihívásokkal tarkítsam az amúgy lapos és egyhangú életemet,
3. mindennel is tudunk fényképet készíteni,
első lépésként vásároltam egy csomag tesco vajas kekszet (na jó, vettem egy csomag sima háztartásit is, de az elképzeléseimbe esztétikailag jobban illeszkedik a vajas, a maga szögletességével), aztán fogtam egy cipősdobozt, a belsejét lefújtam matt fekete akrilfestékkel, majd a Szabolcska Mihály egyszerűségével (kicsi kunyhó, szerető szív) fekete szigetelőszalaggal beleapplikáltam a kekszet.
A nehézségek ott kezdődtek, hogy a rendelkezésemre álló, viszonylag csekély mennyiségű információról kiderült, hogy valójában jóval több, mint amivel matematikailag még képes vagyok megbirkózni. Adott ugyanis egy 60 mm-es fókusztávolságú, 24 db, reményeim szerint 0,2 mm átmérőjű lyukkal bíró camera obscura – ebből kellene valami módon kikalkulálni a helyes expozícióhoz szükséges rekeszértéket.
Normál esetben (a normál eset, az az 1 lyuk) az ember megnyitja a mrpinhole.com-ot, és a camera design calculator segítségével kiszámolja, azt’ csókolom. Nemnormál esetben megnyitja a fent említett weboldalt, és a camera design calculator meg egy éleseszű matematikus (v.ö.: mindenféle random műveletek végez félhangosan, követhetetlen sebességgel, majd az egészet elosztja hattal) segítségével kiszámol valamit. És akkor innentől kezdve zsákbamacska és kísérletezgetés, meg ráolvasás. De főleg ráolvasás.
Az első exponálás konzekvenciája, hogy a kamera – egyetlen sarok kivételével – csodálatosan fényzáró. A lyukaknál is.
A második némileg eredményesebbnek bizonyult: sikerült egy tónus- és részletgazdagságban ugyan hiányoságokat mutató, de határozottan és összetéveszthetetlenül szürke foltot exponálni a papír közepére. És akkor innentől az egész olyanná vált, mint a póker, hogy emelem néggyel (mármint a fényértéket), meg hogy megduplázom (mármint az expozíciós időt). Vagy valami ilyesmi.
Az első eredményes teszt rávilágított, hogy a szélein egymásra lapolódó 24 kép kompozíció-szerkesztés tekintetében komoly előzetes átgondolást igényel, továbbá – mondjuk erre számítani is lehetett – hogy a keksz textúrája valamelyest átereszti a fényt (ami amúgy elvárás is, csak nem a lyukak között, hanem a lyukakon), ennek következtében lapos, kontraszttalan negatívot kapok.
Mivel azonban kontrasztosabb képet szerettem volna elérni, egy életem, egy halálom, a kekszet lefújtam matt fekete akrilfestékkel, amivel ugyan egy fontos és alapvető funkcióját ellehetetlenítettem (miszerint felhasználás után emberi fogyasztásra alkalmas), de az eredmény szempontjából határozottan hasznosnak bizonyult, és minden előzetes gyanakvásom ellenére is csak egészen kicsit kellett utólag varrótűvel belepiszkálgatnom az „objektívbe”, hogy az eltömődött lyukakon lehetővé tegyem a fotonok számára a szabad átjárást.
Akkor itt most mutatom a végeredményt:
Összességében elégedett vagyok, mert bár nagy valószínűséggel nem kerül be a Bear Grylls-féle túlélőcsomagba, úgy vélem, a tesco vajas keksz-lyukkamerával mégiscsak sikerült új szintre emelnem a gasztrofotózást.
Végezetül egy fontos megjegyzés kalandorok számára: tartsd szárazon a puskaport kekszet, a változó páratartalom kiszámíthatatlanul befolyásolja a lyukak méretét, ami a helyes (haha) expozíció szempontjából végzetes következményekkel járhat.
